A józan, szakmai alapokon nyugvó gazdaságpolitika és a hatalmi vágyakat kiszolgáló politikai populizmus metszéspontjába sodródott bankadó talán ugyancsak kellően érdekes téma ahhoz, hogy arról is megörökítsek egy párbeszédet. De érdemes előtte az általános növekedési esélyekkel és tendenciákkal, illetve az ország felzárkózása és politikusaink populizmura való hajlama közti ellentmondásokra is rávilágítani.
Csonka Gábor
2010. július 7. szerda at 06:54
Mutatók:
2010 júniusig:
http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?k=3&i=135516&is=1
2010 márciusig:
http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?k=3&i=135479&is=1
Úgy tűnik márciusig a számok jobbak voltak.
Az index Ecostatra hivatkozó cikke:
http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/07/06/1_szazalek_alatti_novekedesre_szamithatunk_iden/
http://www.ecostat.hu/
Oszkó Péter
2010. július 7. szerda at 09:56
Gábor, hogy pontosan idézzünk, az Ecostat márciusra tette a munkanélküliség tetőzését, onnan már javuló tendenciát lát. Ráadásul az évre nagyjából 1 százalékos növekedést vár, ami kedvezőbb, mint a mi hivatalos prognózisunk volt. Viszont a növekedés nyilván még a korábbi folyamatok és intézkedések következménye, hiszen a társasági adó csökkentésből december 20-án marad először plusz forrás a vállalkozásoknál (már amelyiknél marad), így ennek az év utolsó 10 napjára eső likviditási többletnek nevetséges lenne növekedési hatást tulajdonítani 2010-re.
Azzal kapcsolatban viszont, hogy a növekedési tendencia nem csak 2009 utolsó negyedévében és 2010 első negyedévében volt látható, hanem várhatóan tartós tendencia marad (azaz a mi intézkedéseink képesek voltak ilyen hatások előidézésére), javaslom figyelembe venni a ma napvilágot látott májusi ipari termelési adatokat, melyek részletes magyarázatát megint csak érdemes itt elolvasni: http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?h=1&k=3&i=135596
Mindezek alapján a kettőnk által leírt adatok összességében is azt igazolják, hogy szó nincs arról, miszerint bármiféle restrikciós politika megölte volna a gazdasági növekedést, hanem épp az ellenkezője történik. Az kétségtelen tény és eddig is nyilvánvaló volt, hogy az utóbbi évtizedben felhalmozott nagy külső adósságállomány, azaz a külföld felé történő eladósodottság miatt az idei évben a hazai fogyasztás még csökken, a megtermelt, és reálértékét tekintve növekvő jövedelmek egy jelentős része még az adósságtörlesztést, illetve a nettó megtakarítások növelését fedezi. Így a növekedés motorja szükségszerűen az export, melyet úgy tudunk minél inkább serkenteni, hogy versenyképesebbé tesszük a termékeinket és szolgáltatásainkat, azaz a vállalkozásainkat, például azzal, hogy olcsóbbá tesszük a munkaerőt (lásd az év eleji adóváltozásokat) és a beszerzések, beruházások, fejlesztések finanszírozását (lásd a mi időszakunk alatt csökkenő kamatfelárakat). Butaság ezért állandóan azt szajkózni, hogy mi csak megszorítottunk, mert ezzel szemben mi hajtottuk végre azokat a változásokat, melyek érdemben elősegíthetik a növekedést.
Azzal az önámítással pedig muszáj szakítani, hogy az export vezérelt növekedésnek van rövidtávon alternatívája, és nem a nemzetközi versenyképességünket kellene tovább növelni, hanem elég további pénzszórással a belföldi fogyasztást mesterségesen serkenteni. Ezzel ugyanis csak azt érjük el, hogy a belföldi fogyasztást továbbra sem az előállított értékekből, az értékesített termékekből és szolgáltatásokból származó jövedelem táplálja, hanem a külföldről felvett hitelekből finanszírozott költések, melyeknek legalább egy része nem a belföldi gazdaságot, hanem az importot növeli, de ettől függetlenül is csak az adósság marad meg utána. Erre az útra terelte az országot a buta politikai demagógia és a populista választási versengés jó egy évtizede, ideje volt letérni róla a válság beköszönte után és nem kéne oda most sem visszatérni.
Sajnos nincs más választásunk, mint hogy a belső fogyasztási viszonyokat hozzáigazítsuk a ténylegesen megtermelt (és nem hitelből finanszírozott) jövedelmek értékéhez. De tévedés azt hinni, hogy ez szükségszerűen csak pénzügyi restrikciót, megszorításokat, tartósan csökkenő fogyasztást jelenthet. Hiszen ha a hazai fogyasztási és jövedelmi viszonyok egymáshoz közelítésével egyidejűleg sikerül a gazdasági növekedést a nemzetközi versenyképesség növelésével és az exportpiacokon mutatkozó lehetőségek hatékony kihasználásával beindítatni és fokozni, akkor a növekvő jövedelmekből (lásd a tavalyi reálbér csökkenéshez képest az idei növekedést) egy idő után már nem csak a korábbi évek adósságának törlesztésére, hanem növekvő fogyasztásra is jut. Szerintem ez az egyetlen út, ami megszabadít a hitelfüggőségtől és kiszolgáltatottságtól, de nem eredményez szükségszerűen tartósan romló fogyasztási viszonyokat és életminőséget, hanem a valósággal való fájdalmas szembesülés kemény időszaka után lehetőséget teremt a valós felzárkózásra és a tartósan javuló jövedelemviszonyokra, s ennek a jelei meglehetően egyértelműen láthatóan az elmúlt időszak tényleges makroadataiban, feltéve, ha nem csak a direkt kedvezőtleneket szemezgetjük ki belőlük.
Egyszóval ha választani kell, hogy megint hitelfelvételből csináljunk látszatjólétet, azaz a külföldtől kölcsönt vegyünk fel és abból a pénzből vásároljunk belföldi és külföldi javakat és hitessük el az emberekkel, hogy ez így tartósan fennmaradhat, vagy inkább a belföldön előállított termékeket és szolgáltatásokat adjuk el külföldre, és abból a pénzből próbáljuk pályán tartani a magyar gazdaságot, illetve tovább javítani a megélhetési és jövedelmi viszonyokat, én inkább az utóbbit választanám. Politikailag persze nehezebb, lassabban mutatkozik meg az eredménye, több népszerűtlen intézkedéssel jár, de szerintem egy államférfit az különböztet meg egy mezei politikustól, hogy az ország érdekeit a saját hatalmi törekvései és politikai népszerűsége elé helyezi. Az előző miniszterelnök és kormánya ezt megtette, az aktuális kérdés, hogy a jelenlegi is meg fogja-e tenni.
Panna
2010. július 9. péntek at 16:45
Tisztelt Oszkó úr!
Engedje meg, hogy a zenekarral kevésbé kapcsolatos kérdést intézzek Önhöz.
Ha a felelős állampolgár el tud szakadni a mónika-show gazdájaként ismert csatornától (remélem nagyon sokan vannak), akkor láthat és olvashat számos támadó jellegű kritikát a készülőben lévő eszközkezelőről, mely átvállalná a devizahitelesek adósságait. Nyilván való, hogy az államnak kötelessége és nem utolsó sorban érdeke megvédeni az embereket a csődhelyzettől, és ellehetetlenüléstől, ugyanakkor vajon felelős politika része lehet e egy olyan lépés, mellyel hatalmas terhet ró az államra? Egyáltalán, ez egy olyan helyzet, ahol át kell látni a szitán? Esetleg ez valamiféle csűrt-csavart módon talán a bankok megsegítése? Talán az üzlet lényege nem pont az, hogy kockázatot vállal az egyik fél, és megesik, hogy nem realizál akkor nyereséget, mint amire számított? Ha egy kivitelezőnek nem fizetnek, hát ez van, elbukta. Ha egy banknak behajthatatlan követelése van, az bizony állami beavatkozást igényel.
Mindemellett aggódva figyelem a legnagyobb magyar bank vezetőjének, és az alkotmányt “ide írok egy másik szót, ezt áthúzom, ide még rajzolok egy szivecskét” – jegyzetfüzetként kezelő elnökünk játékát, miszerint szívügyünk a magyar foci, kell az MLSZ elnöki cím. Én rendes leszek, és azt mondom a népnek, hogy nem hárítom át a bankadót, cserébe csinálj vmt a devizahitelesekkel..stb. Vagy ez így teljesen normális?
(persze megértem, ha a hozzászólásom 2. felét kevésbé kívánja kommentálni, végül is én névtelenül írok.)
Oszkó Péter
2010. július 14. szerda at 23:42
Kedves Panna,
Ami az eszközkezelő kérdését illeti, abban szinte minden részletkérdés tisztázatlan egyelőre, így nem tudjuk, hogy mennyit profitálhatnak belőle a bankok, a banki ügyfelek, illetve valójában mennyibe fog kerülni a költségvetésnek. Számos ellentmondás van a tervben, hiszen miközben újra és újra a költségvetési kockázatokra és feszültségekre panaszkodik a jelenlegi kormány, lényegében a legtöbbjét maga okozza (lásd társasági adó csökkentése, a gázárkompenzáció meghosszabbítása, a MÁV költéseinek növelése a szárnyvonalak újranyitásával stb.) Ebben a sorban egy újabb költségvetési kockázat lehet az eszközkezelő, ami tehát megint lukat üthet az államháztartás egyenlegén. Elhangzott persze, hogy ez legfeljebb 30 milliárdnyi költségvetési forrást emészthet fel, de amellett, hogy már ez sem elhanyagolható kockázat, valójában ekkora tehervállalás csak jelképes intézkedésekre lehet elég, mert érdemben néhány ezer, talán legfeljebb 10 ezer nehéz helyzetbe került adós sorsát rendezheti, miközben a 90 napon túli késedelembe esett lakáshitelesek száma már tavasszal elérte a 90 ezret. Tehát az eddig napvilágot látott információkból én egyelőre inkább arra tippelnék, hogy valamiféle látványintézkedés történik majd, ami a probléma nagyobb részét nem oldja meg, azaz a problémás adósok kis hányadának jelent majd megoldást, s így a bankokat sem szabadítja meg lényeges kockázatoktól, de a sajtóban majd úgy lehet beszélni róla, mintha a kormány ezt a kérdést is rendezte volna. De ez csak egy előzetes tipp, talán kissé elfogult vagy előítéletes is, bár szerintem nem alaptalanul.
Ha így lesz, akkor a bankszektorból a kormány összességében ezzel együtt is igen jelentős forrásokat von majd ki, ami azért érdekes, mert ennek szükségességét azzal indokolja, hogy nagyok a költségvetési feszültségek, miközben ahogy jeleztem, annak nagyobb részét (akár 100 milliárdot is meghaladó összegben) már a saját intézkedései eredményezték. Ezen intézkedések nélkül nem keletkezne akkora költségvetési luk, ami ilyen adó bevezetését, lényegében a gazdaságból elvont adóbevételek növelését szükségessé tenné, s a költségvetési hiánycél önmagában szigorú takarékoskodással tartható lenne, ahogy azt az átadás-átvétel alkalmával előre jeleztük.
Félreértés ne essék, nem a bankokat féltem a bankadó kapcsán, hanem sokkal inkább a gazdasági hatásoktól tartok. Egy ennél alacsonyabb mértékű bankadó (ami a párhuzamos egyenlegrontó intézkedések nélkül bőven elegendő lett volna) akár átmenetileg kivethető, bár félreértés azt gondolni, hogy Magyarországon ez épp úgy indokolt, mint más olyan európai országokban, ahol szintén a bankadóról gondolkodnak, hiszen ott tömérdek költségvetési pénz ment el a válságkezelés során a bankrendszer életben tartására és konszolidálására, míg nálunk egy fillér sem. De a jelenlegi formában tervezett bankadó még az egyéb intézkedések, azaz a társasági adó csökkentése mellett is fékezi a gazdasági növekedést, rontja a versenyképességet, tehát politikailag lehet, hogy könnyen eladható, de az ország felzárkózását lényegesen kevésbé segíti, így végső soron ismét az öncélú populizmus eszközévé válik, amivel a politika a saját népszerűsége megőrzéséről és nem az ország sorsáról igyekszik gondoskodni. Ugyanis az a 200 milliárd, amit a jelenlegi kormány a maga által jelentősre tágított költségvetési lukak foltozására kíván használni, a gazdaságból mindenképp hiányozni fog, akár kamatok formájában az ügyfelekre hárul (ekkor közvetlenül a fogyasztást csökkenti), akár nem, s akkor a kihelyezhető hitelek nagyságát csökkenti (ekkor ugyancsak a fogyasztást és a beruházásokat veti vissza).
Arról a kérdésről pedig, hogy egy ilyen mértékű, s a populista szólamokban legkönnyebb célpontnak tekinthető pénzügyi intézményekre háruló adó bevezetése is úgy történik, hogy az alól jól beazonosítható cégek mentesülnek, vagy akár csak kedvezményes elbírálásban részesülnek, szerintem véleményt sem kell mondanom, hiszen ez különösebb szakértői véleménynyilvánítás nélkül is önmagát minősíti.